2017. június 25. vasárnap - Vilmos napja van - holnap János, Pál napja lesz.

Savio Domonkos kep FenntartonkSavio Domonkos Turin közelében a Riva nevû kis községben született 1842-ben. Édesanyja térdein nevelõdik vallásossá. Már 5 éves korában ministrál. Sokszor a templom ajtaját még zárva találta. De õ letérdelt a puszta földre esõben, hóban... fejét az ajtóhoz támasztva meghajlott fõvel, összekulcsolt kézzel imádkozott, amíg az ajtót kinyitották. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, amikor 7 éves korában magához vehette a Szentségi Jézust. „Ez volt az én legszebb napom!” szokta mondogatni. Ezen a napon az imakönyvébe ezeket a jófeltételeket írta: „Gyakran járulok a szentgyónáshoz és a szentáldozáshoz, ahogyan lelkiatyám megengedi. Vasár- és ünnepnapokat megszentelem. Legjobb barátaim Jézus és Mária lesznek.

Inkább meghalok, mintsem halálosan vétkezzem!” Ezeket a jószándékokat gyakran elolvasta és jóraindítói voltak minden cselekedetében egészen haláláig.
Tizenhat kilométer utat tesz meg mindennap, hogy tanulmányait elvégezhesse a községi iskolában. Mikor egy néni azt kérdezte, nem fél-e egyedül a hosszú úton, azt felelte: „Nem vagyok egyedül, mert Õrangyalom minden lépésemben elkísér.” És nem nehéz az út a tikkasztó hõségben? Feleli: „Semmi sem nehéz, ha olyan úrnak szolgálunk, aki jól megfizet. Ez az Úr a Jóisten, aki a szeretettel nyújtott vízet is megjutalmazza!”

Tanítója ajánlatára Don Boscohoz kerül. Apja Don Boscohoz vezeti, aki kikérdezi õt addigi tanulmányiról. Mikor a próbára adott szöveget kis idõ múlva szó szerint elmondja, Don Bosco így szólt: „Úgy látszik jó posztóval van dolgom!” Erre Domonkos így felelt: „Én vagyok a posztó, Ön legyen a szabó, kérem vigyen magával és készítsen belõlem szép ruhát a Jóistennek!” Elmondja Don Bosconak azt is, hogy a latin tanulmányai befejezése után Isten segítségével a papi pályára szeretne lépni. „Ne féljen, - mondotta - hogy gyenge szervezetem nem bírja a tanulást. A Jóisten, aki eddig egészséget és kegyelmet adott a jövõben is meg fog segíteni” Amikor Don Bosco megmondta, hogy magához veszi Turinba és kedves gyermekei közé sorozza õt, hálásan megragadta Don Bosco kezét, megszorította, csókolgatta mondván: „Remélem, hogy semmi panasz nem lesz ellenem!”
Elérkezett az indulás napja. Domonkos megcsókolva anyját és testvéreit elbúcsúzott. Kis batyujával a vállán, apja kezét szorongatva megérkezett Turinba az Oratoriumba. Don Bosco szobájába lépett. Míg apja Don Boscoval beszélgetett, õ körülnézett Don Bosco szegényes szobájában. Tekintete egy lapra irányult, amelyen Szalézi Szent Ferenc szokásos szavai voltak nagy betûkkel olvashatók, ezeket Don Bosco életének vezérgondolatául választotta: „DA NIHI ANIMAS, CAETERE TOLLE!” (LELKEKET ADJ URAM, MINDEN MÁST ELVEHETSZ!) Elgondolkozva mondogatta magában: „Megértem itt nem pénzrõl van szó, hanem a lelkek üdvösségérõl! Remélem az én lelkem is tárgya lesz ennek a munkának!”

Megkezdte az intézeti életét, amely elõször csak egészen közönséges volt, minden rendkívüliség nélkül. Minden szabályt szépen megtartott, szorgalmasan tanult, kötelességeit pontosan teljesítette, tanárait, társait szerette. Társai nem csak jámborsága, tudománya, de udvarias és kellemes bánásmódja miatt is szívesen társalogtak vele.

Egyszer egy hõsies kis esemény játszódott le életében. Két társa összeveszett és a szóváltásnak az lett a vége, hogy kõpárbajban akartak elégtételt szerezni maguknak. Domonkos ki akarta békíteni õket, de nem sikerült. Velük ment a kõpárbaj színhelyére s amikor lerakták a köveket, az öt követ, és kimérték a húsz méter távolságot, õ középre lépve elõvette kis feszületét, magasra emelve így szólt: „Jézus Krisztus meghalt ártatlanul és megbocsájtott megfeszítõinek! Az elsõ követ rám dobjátok...” E nem várt hõsiességre a két fiú kibékült és megbocsájtott egymásnak. Társai nagyon szerették õt, együtt pedig nagyon szerették a Szûzanyát s maguk között megalapították a Szeplõtlen Fogantatás Társulatát.

Don Bosco egyszer névnapján meg akarta örvendeztetni a fiúkat és így szólt:„Mindenki írja fel kívánságát egy papírszeletre!” Elképzelhtõ, milyen nevetséges és kicsinyes kívénságokkal álltak elõ. Domonkos csak e pár szót írta: „Óhajtom, mentse meg lelkem, neveljen szentté!” Domonkos annyit jelent: az Úré. „Még a nevem is azt jelenti, az Úré vagyok!” - mondogatta néha.

Don Bosco komolyan vette kérését, magához hívatta és így szólt: „Figyelj csak! Légy vidám, teljesítsd híven kötelességeidet a tanulásban és a jámborságban, tégy jót másokkal! Így az életszentség útján fogsz járni!” Domonkos minden követelménynek megfelelt.

Azonban Isten iránti szeretete, a lelkekért lángoló buzgalma korán felõrölték testi egészségét. Az orvos tanácsára haza kellett mennie. Szomorúan vált meg Don Boscotól, - akivel három évig volt együtt- és társaitól: „Viszontlátásra a Mennyországban!” Csak pár napig szenvedett otthon. „Ó mily csodaszépeket látok!” - szavakkal mosolyogva lehelte ki szép lelkét 15 éves korában.